Krisztus Szent Teste és Vére ünnepét ülték meg Kalocsán a Nagyboldogasszony Főszékesegyházban 2020. június 14-én. Az ünnepi szentmisét és szentbeszédet Dr. Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek mutatta be.
Az érsek szentbeszédének kezdetén az idei úrnapi ünnepet összehasonlította az emmauszi tanítványok történetével, akik szomorúan ballagtak Jeruzsálemből Emmausz felé. A tanítványok akkor azt remélték, hogy „Ő váltja meg Izraelt”, mi pedig mind abban reménykedtünk, hogy mostani ünnepünk közvetlen elővételezése, mintegy főpróbája lesz az Eucharisztikus Kongresszusnak. Az Eucharisztia titka olyan gazdag azonban, hogy bármilyen körülmények között elmélkedhetünk róla. Az utolsó vacsorán elhangzott szavak, hogy „ez az én testem”, illetve „ez az én vérem” önmagában hatalmasak. Pázmány Péter szerint a Biblia harmadik leghatalmasabb szavai. Az utolsó vacsorát megelőző eucharisztikus beszéd, miszerint „én vagyok az élet kenyere”, illetve „én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér”, olyan gazdag tartalmú, hogy azon mindig csodálkoznunk, elmélkednünk kell.
Ennek megfelelően a főpásztor gondolatainak következő részében a hallott szentlecke szavait idézte: „Az áldás kelyhe, amit megáldunk, nemde Krisztus vérében való részesedés? A kenyér, amelyet megtörünk, nemde Krisztus testében való részesedés? Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mert mindnyájan egy kenyérből részesülünk.” Az apostol az eucharisztikus ünneplésnek a közösségi oldalát emelte ki, melynek híján voltunk az elmúlt időszakban. Ugyan nagy segítség volt az online szentmise közvetítés, de akik szerettek volna ténylegesen szentáldozáshoz járulni, azok ebben nem részesedhettek, és nem lehettek együtt a templomi közösségben sem. Az Eucharisztia a közösségek közössége. Idegen nyelveken az Eucharisztiában való részesedést nem úgy nevezik, hogy szentáldozás, hanem kommunió az elnevezés, vagyis közösség. Közösségbe kerülni valamivel, valakivel. Jézussal kerülünk közösségbe a szentáldozás által, amely közösség sokak által élő valóság, kiépíti az Egyházat, ahogy Szent Pál mondja, „Krisztus titokzatos testét”. Az ősforrása a kommuniónak, a közösségnek a múlt vasárnap ünnepelt Szentháromság egy Isten, aki teljes közösségben él. A megtestesült Jézus Krisztusban az isteni és emberi természet is egyfajta kommunió, vagyis közösség. Az Egyház szentségileg akkor született, amikor Jézus meghagyta az utolsó vacsorán a maga Szent Testét és Vérét, amikor elővételezte a másnapi kereszthalálát; jelenbe hozta, ahogy mi is tesszük a szentmisében. Ha nem halt volna meg Jézus a kereszten, akkor üres szó maradt volna az utolsó vacsora igéje. Ha pedig nem támadt fel, akkor mi egy halott-kultuszt ünnepelnénk. Minden nap megemlékeznénk arról, hogy Jézus meghalt, és afféle halotti tort ülnénk minden szentmisében. De Jézus Krisztus feltámadt, és feltámadott teste van jelen szentségileg a kenyér színében. Ezt a misztériumot, titkot minden úrfelmutatás után, egy akklamációban, vagyis felkiáltásban megerősítjük: „Halálodat hirdetjük Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz!”
A kommunióról elmélkedve a főpásztor leszögezte: „Az ősegyházban a kommunio gondolata a szentáldozás tekintetében nagyon erős volt.” Feljegyeztek egy történetet az utolsó nagy ókori keresztényüldözés történetéből Diocletianus császár korából, amikor 304-ben Bithyniában, a mai Tunézia területén 49 keresztényt rajtaütés szerint elfogtak, akik éppen ünnepelték a kenyértörést, az Eucharisztiát. Bíróság elé állították őket, de egytől egyig felvállalták a kínszenvedést és a vértanúhalált, mert „sine dominico non possumus”, vagyis az Úr vacsorája, az Eucharisztia nélkül nem tudunk élni. Készek voltak arra, hogy inkább meghaljanak. Ehhez képest mennyire eltávolodott a kereszténység, amikor szinte parancsba kellett adni, az Anyaszentegyház öt parancsában ma is benne van, hogy a húsvéti időben mindenki gyónjon meg, és legalább egy évben egyszer járuljon szentáldozáshoz. Pedig az Eucharisztiában egy meghívásról van szó, melyet jólélekkel szívesen el kellene fogadnunk. Amikor szentáldozáshoz járulunk, akkor horizontálisan és vertikálisan is kapcsolatba lépünk. Azokkal az emberekkel is, akik akkor megáldoznak, de magával az Istennel is, hiszen Jézus Krisztus istenségét is benne hagyta az Eucharisztiában.
Beszédében az emberi létről folytatott gondolatmenetet a főpásztor a továbbiakban. Elmondta, hogy elgondolkodtató, hogy a XX. századi humán tudományok, amikor keresték az ember eredetét, akkor diadalittasan azt hozták előtérbe, hogy az ember az állatvilágból jött elő, azzal, hogy valójában minden ember egy állati létmód is, csak kissé fejlettebb. Ennek nehéz következményei, hogy az embert lehet fajnemesítés címén megváltoztatni, végletes esetben kiirtani. De az ember az állatvilágtól jelentősen különbözik abban is, hogy szellemi lény. Az Eucharisztia az ember szellemiségét felemeli az isteni világba, vagyis „divinizálja”, megisteníti. Hiszen valljuk, hogy Jézus testét és vérét magunkhoz véve az ő istenségét is magunkhoz vesszük, az pedig felemel bennünket. Az ember Isten képére és hasonlatosságára van teremtve. Jézus megtestesülésénél a hittudósok felteszik a kérdést, mint Szent Anzelm is: „Miért lett az Isten emberré?” Nemcsak a bűn megváltása miatt, hanem azért, hogy mi Isten gyermekei lehessünk, részesülhessünk az istengyermekségben. Az Eucharisztia ennek előkészítése. Jézus, amikor beszélt az üdvösségről, akkor hasonlatokat mondott, mert nem lehet egzakt módon elmondani az üdvösség tényleges szépségét. Pál is megfogalmazza, hogy „szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív fel nem fogta mindazt, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt.” Ám az ember fogalmakhoz kötött lény, ezért Jézus beszél az üdvösségről, mint lakomáról, ahol az ember jól érzi magát, ahol szeretet van, ahol részesülnek a közös étkezés örömében. A lakoma elővételezi az üdvösség érzését. Az Eucharisztia is így elővételezi az üdvösség lakomáját. Aquinói Szent Tamás ezért mondja, hogy „íme az angyalok kenyere, és vándorutunk erőssége”. Az üdvösség részesévé tesz bennünket a méltó szentáldozás, hiszen egyszerre adja a nagy ajándékot és a nagy ígéretet, hogy velünk az Isten. Szent Tamás úrnapi beszédében ezért is ujjong: „ha egyszer Mózes elmondhatta azt, hogy nincs olyan nép, amelyhez olyan közel állna az Isten, mint a választott néphez, hiszen szövetséget adott nekik, frigyládát, de mindez kevés. Mi mondhatjuk el igazán, hogy Isten velünk van az Eucharisztia színeiben, az Egyház közösségében, a Szentírás szavaiban.” Ennek az ünnepnek diadalmasnak kell lennie. Az utolsó vacsora ünnepébe erőteljesen belejátszik Jézus másnapi kereszthalála, most itt az ujjongó ünneplés ideje. Schütz Antal írta, hogy „az utolsó vacsora termében látható volt a keresztnek a sziluettje”. A tanítványok el is szomorodtak egyrészt az árulás miatt, másrészt a szenvedés és halál megsejtése miatt. Az úrnapja azonban a dicsőséges ünneplés ideje. Az Egyházban a szakrális művészetek, az építészet, a festészet, a zene az Eucharisztiát dicsőítik. Mi nem bálványimádók vagyunk, hanem még a művészettel is annak örvendünk, hogy az Úr velünk maradt!
Ünnepi beszédét a főpásztor ugyancsak Szent Tamás idézetével zárta:
„Himnuszt mondj, egész szíveddel,
Szóddal úgysem éred el,
Méltón nem dicsérheted.
Nagydologról szól az ének;
Élet élő kútfejének,
A Kenyérnek hódolunk.”
Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye
Fotó: Koprivanacz Kristóf
