Adventi pedagógus lelkinap Kiskunmajsán

Adventi vallomás

A múlt vasárnap (november 24-én) lezárult a Hit éve, s Kiskunhalason megtartott egyházmegyei szinóduson többen is megjegyezték, hogy a Hit évének zárása nem a hit zárása. Ez a szóvicc elindított bennem egy gondolatot, s egyúttal keltett némi nyugtalanító érzést, melyek az azt követő héten a tudatom és a lelkem mélyén zsibongtak, tekintve, hogy a napi ügyek sokaságában nem engedtem nekik kellő teret.

Katolikus óvoda és iskola pedagógusa hogyan éli meg hitét?

A köznevelésben oly sok változás történt, amely rendkívül gyors, összetett és rengeteg időt igénylő feladatmegoldást kíván a pedagógustól. Marad-e idő a hit megélésére?

A gyermekek rendkívül gyorsan változnak (alkalmazkodnak a technika által felgyorsított világhoz), s ahhoz, hogy nevelni tudjuk, meg kell értenünk őket, meg kell tanulnunk a „nyelvüket”, gondolkodásukat (mely a miénktől jelentősen eltér). Mindezt egy erkölcsét alig őrző világban kell tennünk úgy, hogy átörökítsük neveltjeinkben a hitünk által képviselt etikai alapokat, mely megtartó erő tud lenni számukra felnőtt korban.

Marad-e idő a családra? Meg tudunk-e felelni a kihívásoknak? Hogyan lehet az időt úgy beosztani, hogy mindenhol megfeleljünk?

Ezen kétségek között köszöntött rám az advent.

S nem is sejtettem, micsoda ajándékok várnak rám már az első napon!

Morcogva szálltam fel szombaton a buszra, ami nevelőtestületünket Kiskunmajsára vitte a szokásos egyházmegyei katolikus óvodák és iskolák adventi lelkigyakorlatára. Ezen a napon három programra voltam hivatalos, s a családommal csak percekre találkozhattam. Hát meglehetősen durcásan néztem a világra. A buszon az álmos, családjukat szombaton is elhagyni kényszerülő kollégáim arca növelte elkeseredésem, s csak azon csodálkoztam, hogy senki sem elégedetlenkedik, sőt megérkezve összeállt a csapat, s mosolyogtunk egymásra. Ott voltunk egymásnak, a közös sorson osztoztunk.

Az érseki mise a fűtött templomban megérintette szívünket: együtt ülve, egymásra figyelve hallgattuk Balázs érsekünk biztató szavait, s lévén Szent András napja, a prédikáció ezen részénél mindannyian Haug András kollégánkra néztünk szeretettel. Olyan volt, mintha együtt köszöntöttük volna, szavak nélkül a mi Andrásunkat.

A szentmise után meleg fogadtatásban volt részünk a Szent Gellért Iskola részéről. A Művelődési Központ előterében együtt kávézhattunk, beszélgethettünk a társiskolákban dolgozó ismerősökkel, megélhettük a találkozás örömét.

A színházteremben folytatódott a program, ahol gyönyörű dallal és verssel üdvözölték a vendégeket. A kiskunmajsai iskolánk rövid bemutatása után Labancz Zsolt piarista tartományfőnök atya előadása következett, melynek címe: A nevelői lelkiség.

A fiatal atya maga is gyakorló tanár, s hatalmas műveltsége és intelligenciája révén olyan kérdésekre adott választ számunkra, melyek meghatározzák mindennapjainkat.

Pedagógusnak lenni létforma. A nevelőnek nem kell az intézmény falain kívül keresnie a forrást, Isten már előbb a falak közt volt, mint ő. Tehát nem bevinni kell oda Őt, hanem megtalálni ott. Megtalálni a gyerekekben, az ott dolgozó felnőttekben és a szülőkben. Isten mindenkit jónak teremtett, de az elkövetett bűnök ezt elfedik. Minden ember ajándék, s akkor kaphatod meg, ha meglátod benne a jót. Valójában minden keresztény arra hivatott, hogy odalépjen a másik ember mellé, és segítsen rajta. A pedagógus ezt a gyermekkel kapcsolatban éli meg, erre lett meghívva. A nevelő a teremtő Isten társává válik, ha a nehéz háttér, a kamaszkor által eltakart szépet meglátja a gyermekben, gyönyörködik benne és segítőjévé válik. Ezt a kapcsolatot Isten teszi tökéletessé: kapcsolatban van a gyermekkel és a pedagógussal is. A hívő nevelőnek ez a látásmód ad mély, eredeti többletet munkájában, s mivel ez a munka létforma is, egész életében. Ferenc pápa így fogalmaz: „Az én dogmatikai bizonyosságom az, hogy Isten ott van minden személy életében, még akkor is, ha ennek az életnek a földje tele van konkollyal és tövissel. Mindig marad egy kis hely arra, hogy a jó helyre esett mag kikeljen.”¹

Isten társai a teremtésben csak úgy lehetünk, ha magunkat is ajándékként tekintjük.

Ebéd (mely alkalmat adott újfent az ismerősökkel való találkozásokra) utáni előadásában –Iskolai evangelizáció címmel –megfogalmazott olyan igazságokat, melyeket éreztünk ugyan, de nem mondtunk ki: fontosak az óvodáinkban, iskoláinkban a vallási élet közvetlen intézményei: az áhítatok, a közös imádság, az elsőáldozás, szentmisék, gyónási lehetőség… De nem elegendő. A pedagógus a nevelés által evangelizál. Az evangelizáció minden kollégát érinti, az evangélium az életünk része lesz, értékei alakítják életünket. Gyermekeinket jellemünkkel is neveljük, s erősen hat rá az iskolai kultúra: milyenek a kapcsolatok, milyen a stílus, hogyan oldják meg a konfliktusokat …

S nem elegendő csak a közvetlen környezetünkre figyelnünk, a nagy célt is látnunk kell: a társadalom átalakítása az evangélium értékeinek megvalósulása révén. Az iskola is része ennek az átalakító folyamatnak. S hogy ne vesszünk bele a mindennapok ügyeibe, tudatosítanunk kell az átalakítás távlatát.

Az üdvösséghez az emberség útja vezet, tehát olyan értékeket kell keresnünk, amelyek az emberséget adják. Így a katolikus iskolában a tanulók megélik, hogy jó itt lenni, embernek lenni. Megélik és megtanulják a csendet, amelyben találkozhatnak Istennel, megtapasztalják a személyes figyelem erejét, részük lesz bízni és mások bizalmát élvezni.

S még egy fontos: a gyónás – mely nem lelki mosoda. A bűnös tettek nem törölhetők, a tettek következményeit viselnünk kell, de alkalmat ad a gyónás arra, hogy felismerjük a változás szükségességét. A bűnbánat során visszatalálunk Istenhez, a Vele való találkozás erőt ad a változáshoz.

Advent kezdetén így kaptam erőt ajándékba, s remélem mindazok hasonlóképpen érzik ezt, akik jelen lehettek a lelkigyakorlaton. Írásom olvasva ők talán újra átélik a nap nagyszerűségét, s akik nem lehettek ott, egy villanásnyi képet mégis kapnak az eseményről, mely reményeim szerint arra indítja őket, hogy adventben tudatosan keressék az elrejtett ajándékokat, melynek egyikével tértem haza néhány órára családomhoz.

És akkor még nem is sejtettem, hogy vár rám még meglepetés. A Mithras Pedagógus Nőikarban énekel sok kollégám, s elszántam magam, otthon hagyva családomat, engedek invitálásuknak, s elmegyek a fellépésükre. A kötelességből azonban csakhamar lélekemelő este lett. Bár egyedül indultam, barátokkal érkeztem, s igazán csodálatos volt együtt hallgatni a zenét, nézni kollégáimat, s felülemelkedni a mindennapok nyűgein, nem gondolni semmiféle fenyegető veszélyre, csak várni, várni, várni a csodát… tudva, hogy eljön. Hát ezzel az advent – számomra – elkezdődött.

Jánoshalma, 2013. december 1.

Horváthné Sörös Anita

 

', 'summary': '

Adventi vallomás

A múlt vasárnap (november 24-én) lezárult a Hit éve, s Kiskunhalason megtartott egyházmegyei szinóduson többen is megjegyezték, hogy a Hit évének zárása nem a hit zárása. Ez a szóvicc elindított bennem egy gondolatot, s egyúttal keltett némi nyugtalanító érzést, melyek az azt követő héten a tudatom és a lelkem mélyén zsibongtak, tekintve, hogy a napi ügyek sokaságában nem engedtem nekik kellő teret.

', 'format': 'full_html1