Halottak napja estéjén, november 2-án ünnepi szentmisét mutatott be az összes elhunytért Dr. Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek a Nagyboldogasszony Főszékesegyházban, Kalocsán a város papjaival együtt. A főpásztor beszédének kezdetén kiemelte, hogy a halottak napjának ünnepe kifejezetten katolikus ünnep, melyet Szent Odilo apát terjesztett el Európában. Halottak napján a halál, a gyász, az elmúlás még azoknak is gondolataikban járnak, akik éppen nem gyászolnak új halottaik miatt. A különböző médiumok minden csatornája foglalkozik az ünneppel, a csatorna világnézetével megegyező módon.
Az érsek a Biblia tanításának elemzésében kimondta, hogy a halál valamiképpen büntetés, vagy legalábbis az ember így éli azt meg. Nem Isten alkotta, hanem a sátán irigysége miatt lépett a világba. Sok esetben azonban ki kell mondani, hogy időnként megváltás is. Az érsek beszámolt személyes élményéről, amikor egy nemrég elhunyt papja édesanyjával beszélt, aki elmondta, hogy akkor tudott megnyugodni, amikor fia a sok szenvedés után meg tudott halni, és ezáltal megszabadult a kínoktól.
Ezután a főpásztor személyes irodalmi élményét osztotta meg a Háború és béke című regényből. A történetben egy gróf és egy idős muzsik együtt estek francia fogságba, és nagyon sanyarú sorsuk volt. A muzsik látványos egykedvűséggel élte meg a szenvedéseket. A gróf ezt nem értve kérdőn fordult hozzá, s érdekes választ kapott. „Lesz egyszer kiszabadulás. A halál kiszabadít innét, és megszűnnek a fájdalmaink.”Ebből is látszik, hogy a halál igazságot is oszt. Meg kell halni a diktátornak, a nagyon gazdagnak, a bűnözőnek, egyaránt. Nem lehet megvásárolni az életet. A halál egyfajta igazságszolgáltatásként is megjelenik az emberiség mindennapjaiban.
Az első keresztények azonban másként gondolkodtak. Szent Pál a filippi híveknek azt írta, hogy nekünk nyereség a halál, mert az élő Krisztushoz kapcsoljuk az életünket. A feltámadt Krisztus nekünk is megadja az életet.
Az érsek ezután kiemelte, hogy a mai ember nagy tömegben elveszítette az örökkévalóságba vetett hitét, s ezért nem tud megvigasztalódni. Keresi a vigaszt, a nyugalmat, de teljes valóságában ezt nem találja meg. Sokan az emlékezésbe kapaszkodnak. A gyászszalagokra ráírjuk, hogy örökre őrizzük elhunytjaink emlékét, de a lejárt sírokon látható újra megváltásra felszólító cédulák tömege mutatja meg, hogy nem olyan erős az emlékezetünk. Vannak, akik a kollektív emlékezetben keresik a vigaszt. Főképp a baloldali gondolkodású emberek reméltek abban, hogy ha most nem is, de később majd megbecsülik őket. Nagy Imre ’56 miniszterelnöke mondta perében az utolsó szó jogán, hogy a munkásosztály később, majd igazságot szolgáltat neki. Ezen felül egyre többen meg akarnak feledkezni a halál valóságáról. A nyugatról beáramló gondolatok mulatozássá akarják silányítani a halálra való gondolást. Ezt mutatja hazánkban az is, hogy a különféle „wellness” intézmények tömegével fogadják a hosszú hétvégére az embereket.
Beszédében a szónok kiemelkedő példaként hozta fel Szent II. János Pál pápa életét, akit 1945. november 1-jén, mindenszentek ünnepén szentelték pappá Krakkóban, a Wawel székesegyházban, s másnap, halottak napján a Szent Lénárd kriptában mutatta be első szentmiséjét. Mi ezt kicsit morbidnak tarthatjuk, de ő leírta, hogy ez méltó volt, mert ott misézett, ahol Lengyelország nagyjai és szentjei is nyugszanak, akik összekötik a múltat a jelennel. Ott visszhangzik igazán a kereszténység örömüzenete: „hiszem a test feltámadását és az eljövendő örök életet.” János Pál az, aki nagyon szerette az életet, sportos emberként élt, de a nagy realitás, a halál valóságával szembe tudott nézni.
A médiumok ma búsongó versekkel üzennek a világnak. A főpásztor beszéde végén két irodalmi alkotást ajándékozott a jelenlévőknek, melyek az ünnep keresztény tartalmát hivatottak megmagyarázni. Az első idézet egy Szent Ágostonnak tulajdonított levélből, való, melyet úgy ír meg, mintha már halott volna, méghozzá azoknak, akik szerették őt:
„A halál nem jelent semmit.
Csupán átmentem a másik oldalra.
Az maradtam, aki vagyok, és te is önmagad vagy.
Akik egymásnak voltunk, azok vagyunk mindörökre.
Úgy szólíts, azon a néven, ahogy mindig hívtál.
Beszélj velem, ahogy mindig szoktál,
ne keress új szavakat.
Ne fordulj felém ünnepélyes, szomorú arccal,
folytasd kacagásod, nevessünk együtt,
mint mindig tettük.
Gondolj rám, kérj, mosolyogj rám, kérj, szólíts!
Úgy hangozzék nevem házunkban,
ahogy mindig is hallható volt.
Ne árnyékolja be távolságtartó pátosz.
Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más.
A fonalat nem vágta el semmi.
Miért lennék a gondolataidon kívül…
csak mert a szemem nem lát?
Nem vagyok messze, ne gondold.
Az út másik oldalán vagyok
Lásd, jól van minden.
Meg is fogod találni a lelkemet,
és benne egész letisztult szép, gyöngéd szeretetem.
Kérlek! Légy szíves!
Ha lehet, töröld le könnyeidet,
és ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem!
Ne sírj, mert szeretsz engem!”
A másik irodalmi alkotás egy vers P. Szabó Ferenc jezsuita teológus atyától, aki a tegnapi napra datálta ezt az új költeményét, s a vers szavaival az érsek zárta is ünnepi gondolatait:
Egyedül halunk meg
„On mourra seul.” (Pascal)
Hajdan csak néha nyilallt belém
Pascal szava: „Egyedül halunk meg”
bár erre a szív furcsán megremeg
legyintettem: „Mások halnak meg!”
De most ahogy öregszem és látom:
sorra halnak ismerősök – fiatalabbak!
még barátaim is egyre távolodnak
most hogy közeledik az én halálom
ezt kérdezem: Ki lesz végül velem
ha a rám váró Kapuhoz érkezem?
Marad a Kereszt – egyetlen remény!
Ha hallom a Szenvedő kiáltozását:
„Istenem, Istenem, miért hagytál el engem!”
hallom utána szerető Atyja válaszát:
„Fiam, lépj be hozzám a dicsőségbe
segítsd be testvéreid Atyád örömébe!” (2019. szept.29. – nov. 1 . Szabó Ferenc SJ)
Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye
Fotó: Koprivanacz Kristóf
