Kecskeméten a piarista atyák, valamint a Piarista Gimnázium adott otthont a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye KEFIR elnevezésű ifjúsági találkozójának. A találkozót az egyházmegye ifjúsági bizottsága szervezte és bonyolította le Ivanics Zoltán ifjúsági referens atya vezetésével. A program témája az idei esztendőben kapcsolódott az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus felkészülési tematikájához.
Az evangélium végén feltesz Jézus egy kérdést, ami meg is rettent egy kicsit bennünket, mert azt mondja: „Amikor eljön az Ember fia talál-e hitet a földön?” Mintha azt jövendölte volna Jézus, hogy az idő múlásával hitetlenné lesznek az emberek, s majd úgy kell keresni azokat, akik még hisznek. Hiszen az egyház, az apostoli egyház, de még nagyon sokáig az ókor egyháza is, azért tudott olyan gyorsan terjedni, mert halálosan komolyan vették a hitüket. Ezt a szó kettős értelmében is mondhatom: vagyis nagyon meggyőződésesek voltak, másrészt halálosan is, tehát életüket is odaadták a hitükért. S aztán jöttek korok, amikor főként államegyházi módon alakult – legalábbis itt Európában – a kereszténység helyzete, akkor voltak olyanok, akik csak kényszeredetten, voltak akik színleg, lagymatagon voltak az egyház tagjai. Azt tudjuk, hogy Tertullianus egyházatya mondása, hogy a vértanúk vére mag, az a mai napig is beigazolódik. Gondoljatok arra, hogy azokon a részeken, ahol üldözik a keresztényeket, meg is ölik őket - s még a televízió is közvetített ilyen döbbenetes képeket -, ott azért mindig akadnak újabb és újabb keresztények. A koptoknak beletetoválják a keresztet a csuklóikba, nem a mai divatból való kitetoválás miatt, hanem egy eltörölhetetlen külső jelként is, - mert a keresztség egy belső eltörölhetetlen jegy -, hogy külsőleg is emlékeztesse őt, hogy ő Jézus Krisztushoz tartozik.
Mi a helyzet itt nálunk Európában, a nyugati világban? Tavaly októberben Rómában volt egy szinódus, mely az ifjúságról szólt, nagyon sok fiatalt meghívtak, felszólalhattak, véleményt mondhattak, s így egy összkép alakult ki arról, hogy hogy is állunk. Főként az európai országokban az a statisztika alakult ki, hogy a fiataloknak jó része egyáltalán nem hívő, hanem a maga módján valamiféle hitnek a vallója. De olyan, hogy gyakorló módon megélje keresztény hitét azok száma csupán 1-2 %-ban mérhető. Bizonyára van neki oka. Rá lehet fognia arra, hogy ez a korszellem, szekularizáció, elvilágiasodás, neveltetés hiánya, csalódtak az intézményekben az emberek, így az egyház intézményében is, nincsnek hitvalló emberek. Azonban én úgy gondolom, hogy Jézusnak az a példázata, hogy van egy széles út meg egy keskeny út az ma is áll. A széles út a könnyebbséget jelenti: amíg a világ a világ, biztos, hogy a diszkókban, a szórakozó helyeken sokkal többen lesznek, mint mondjuk a matematikai klubokban. Ez biztos. De ugyanígy áll ez a keresztény hitre is, mert ez még életformát is kíván. Nem csak azt, hogy valamit tudok, hanem hogy azzal azonosulok. S hát a fiatalság elbizonytalanodásában – nem akarok senkit rágalmazni - én ezt látom, hogy van egy fajta kényelmesség választása is. Nemcsak a papi és szerzetesi hivatásokat illetően, hanem akár például a házasságkötést illetően is: hogy csak úgy „elvannak”, nem egy 30 - 35 éves fiatalembert ismerek, aki még maga sem tudja mit csináljon, mamája mos, főz, jó vacsorát készít, ő eljár bulizni, éli az életét, dolgozik már valamit, de úgy nagyon jól „elvan”. Ez vonatkozik a szerzetesi és papi utánpótlásra is. Én ebbe a gimnáziumba jártam, ebbe a templomba, 50 évvel ezelőtt érettségiztem. Képzeljétek el, ma már az egész országban nincs ilyen: egy osztályból 10-en lettünk papok. Egy osztályból. Én nem úgy jöttem ide, hogy pap leszek, nem taszigáltak oda az oltár elé. Amikor otthon mondtam - mert apám megkérdezte érettségi tájékán, hogy „mi akarsz lenni?” -, hogy én úgy gondoltam, hogy pap leszek, apám annyit mondott: „Vagy becsuknak, vagy békepap leszel.” A békepap azt jelentette abban az időben, hogy nagyon meg akart felelni az államnak, dicsérte olykor a szocializmust és minden jó volt neki abban a világban. Legalábbis külsőleg. S hát a békepapság először kikényszerítette, utána már karrier szempontjából azt mondták, hogy ha beállnak közéjük, akkor könnyeben kapnak plébániát a papok, ugyanis az állam beleszólt még abba is, hogy ki lehetett helyi plébános. Én úgy kerülte be ebbe a gimnáziumba, hogy Felső-Dabason volt egy számkivetett piarista atya, aki éppen szembekerült egy ilyen békepappal és ezért száműzték egy olyan plébániára, ami ma egy pajtának felelne meg. Naponta jelentkeznie kellett a rendőrségen, s csak éjszaka tudott elmenni, ha valahova akart. Mi kapcsolatba kerültünk vele és így sikerült az ő segítségével bekerülnöm ebbe a kollégiumba. De nem ijedtem meg! Meg a többi sem ijedt meg! Pedig apám azt mondta, „hogy vagy becsuknak, vagy békapap leszel”. De ne felejtsük el, akkoron még nagyon sok pap ült még börtönben. Én magam is ismertem olyat, aki 18-19 évet ült börtönben. S ki tudja miért, az Isten kegyelme megszólított, volt bennem egy ilyen nagy elköteleződés is, egyfajta félelem is, hogy mi lesz, hogy lesz, de erősebb volt az Isten hívása és az Ige: megyek! Itt láttam olyan példákat a piarista atyák között, akik engem indítottak: „Nekem is ilyennek kellene lenni!” Ha nem is szerzetes tanárnak, de világi papnak. S rögtön be is soroztak utána két hónap múlva 2 évig katonának. Ezt nem azért mondom, hogy valami hőst avassak magamból, csupán azt akarom mondani nektek, hogy nagyobb volt az elköteleződés régen a fiatalságban. Az üldöztetések ellenére is ott voltak a plébániákon, akár titkon is elmentek táborokba, segítették a többit. Tehát valami hiányzik a mostani időkből: az az égő áldozat, hogy odaadom az életemet. Vagy a házasság útjára lépek és ott akarok valami szépet és nagyot. Hát ez volna a keresztények feladata.
Tegnap adták át a Puskás-stadiont, én csak úgy fél-fél szemmel sandítva oda-odanéztem, de milyen érdekes volt, hogy az a kilencvenhétszeres válogatott Gera Zoltán Jézusnak köszönte meg, hogy odáig eljutott, s utána a családjának. Valaki mondhatná, hogy „de hát a Hit gyülekezetéből való!” Na és? Mi katolikusok ilyet nem merünk megtenni, hogyha megkérdeznek bennünket, hogy megvalljuk a hitünket? Pedig meg kellene! Mert annak idején az egyház azért tudott gyorsan terjedni, mert voltak hitvalló emberek.
Volt egy történész, bizonyos Mommsen, múlt század elején élt, s megírta a Római Birodalom történetét. 5 kötetre tervezte, a negyediket kihagyta. Egyébként Nobel-díjat kapott érte, holott történelmi munkákra nem szoktak adni. Ketten kaptak eddig: ő és Churchill, a miniszterelnök. Kérdezték tőle, hogy miért hagyta ki a negyedik kötetet? „Azért, mert az a kereszténység elterjedéséről szól, és olyan gyorsan történt Római Birodalomban, hogy én azt történelmi eszközökkel megmagyarázni nem tudom. Hát inkább nem írtam meg, mert azt, amit lehetett látni, az történelmi eszközökkel megmagyarázhatatlan volt. Az Isten kegyelme olyan emberekre talált, akik befogadták és hitvallókká lettek.” Ez volna az égő áldozat, hogy odaadjuk magunkat, hiszen az áldozatok sora Ábrahámtól Jézusig hosszú. Az az eukarisztia, amit ünneplünk az nem csak lakoma, együttlét, hanem áldozat is, mert az Úr Jézus feláldozta az életét és az eukarisztiába belesűrítette, mintegy elővételezve: „Ez az én testem, amely értetek adatik. A vérem, mely kiontatik a bűnök bocsánatára.” Az Úr Jézus áldozatul adta önmagát. Mi katolikus keresztények valljuk, hogy az eukarisztia áldozat is. Csak azért mondom, mert protestáns testvéreink nem vallják róla, csak úri szent lakoma. Mi azt mondjuk, hogy áldozat is. Az Úr Jézus belesűrítette kereszthalálát, de ugyanakkor a feltámadását is. S ez ad nekünk erőt abban, hogy mi is áldozatos életet éljünk!
Én azt kívánom kedves fiatalok, akik itt vagytok, hogy merjetek vállalkozni az isteni hívásra, bármilyen irányba szólít benneteket: induljatok, ne féljetek, ne riadozzatok, hogy mi lesz, mert Isten ad hozzá kegyelmet. S a jó belső indíttatást fogadjátok meg, s én azért imádkozom ebben a szentmisében is, hogy abban tartsatok ki. Ámen.
