Nyugat-Nógrád térségében, Balassagyarmattól délnyugatra, a Nógrádi-medencében, a Börzsöny hegység lábánál, Rétság és Balassagyarmat között csodaszép település húzódik meg: Érsekvadkert. A hétvégén arra járók nagy készülődésre lehettek figyelmesek. A 3600 fős település hagyományosan szép, egészen kiemelkedő ünnepét ülte meg 2021. augusztus 22-én, vasárnap: a terményhálaadást. Az ünnepnek külön aktualitást adott, hogy a település 1223 óta plébániát tud magáénak, s így néhány év választja el fennállásának 800. jubileumától. A hétvégén megtartott ünnep a jubileumi időszakra való felkészülés, és a hálaadás jegyében zajlott.
Kicsik és nagyok már szombaton elkezdték a készülődést. Összehordták, s majd művészi tehetséggel rendezték formába a terményeket. Aprólékos munkával megtervezték, hogy a kalács, a kenyér, a szőlő a bor, a gyümölcs, a zöldség hogyan jelenjenek meg az ünnepi körmenetben, s azt is, hogy ki hogyan jelenítse meg azokat a hagyományos munkákat, melyek mára ugyan nem léteznek, de el mégsem felejthetjük őket. Így kerültek elő a kaszák, a sarlók, vagy éppen a puttonyok a régi aratás és szüret hangulatát visszacsempészve az emberek tudatába. A készülődés azonban nem feledtette el az emberekkel a mindennapokat sem. Érdemes megjegyezni, hogy miközben nagyon sokan a készülettel voltak elfoglalva, addig a templom sem maradt üres, hiszen a szombat esti Szentmisén, mintegy háromszáz hívő: idősek, fiatalok, s ami még szebb családok voltak jelen. A Kolping ház udvarán pedig ugyancsak élet volt, ahol fiatal családok találkozója során rengeteg kisgyermek élvezte az ugráló-vár adta lehetőségeket.
A nagy ünnep azonban a vasárnap volt. Az Szentmise főcelebránsa és szónoka Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek volt, akit katonatársa, és osztálytársa, több évtizedes jó barátja Máthé György prépost, esperes plébános hívott meg.
Az érsek beszédét az Eucharisztikus Kongresszuson való részvételre való buzdítással kezdte. Elmondta, hogy ez a program egyben dicsőítés, ünneplés, hálaadás, emlékezés. Ebből a gondolatból kiindulva megadta a nap mottóját, a hálaadástól az Eucharisztikus hálaadásig. Minden Szentmise ugyanezt teszi, hiszen a felajánláskor a pap felemelve az áldozati adományokat Istent dicsőíti. A Szentmisében az utolsó vacsora hálaadása jelenik meg, a nagy hálaadás, melyben az Úr rábízta ezt a feladatot Egyházára, hogy ezt cselekedje a föld végezetéig. A főpásztor beszédét a hálaadás fogalmának kifejtésével folytatta. Megemlékezett Szent Pál apostolról, aki azért korholta a pogányokat, hogy értelmükkel nem ismerték fel Isten ajándékait. Akkor az omladozó Római Birodalomban hangzottak el Pál szavai, de a mai ember számára is üzenete van. Amíg keresztény volt Európa, addig az embereknek természetes volt, hogy hálát kell adni. Sőt az amerikaiaknak külön ünnepe is lett a hálaadásra. Az ipari forradalom idején azonban minden megváltozott. Az ember sok mindent fedezett fel. Nem saját erejéből, hanem azért mert Isten értelmet adott neki, ám az ember azóta mindentudónak tartja magát. Sokszor van, hogy a ma embere, amikor tehetősebb lesz, akkor egyszerűen kifejti: mit kérjek az Istentől, mindenem megvan. És azt hiszi, hogy nincs szüksége az Istenre. A főpásztor ennek okán kiemelte, hogy a mezőgazdaságban dolgozók között a legkevesebb az ateisták száma. Hiszen ők folytonosan kapcsolatban vannak a természettel, van bennük kellő alázat, hogy kicsik vagyunk a természet erőivel szemben. Jól meg tudják határozni az ember helyét. Elbizakodottságunkat figyelmeztette az elmúlt időszak, melyben a járvány, valamint klímaváltozás megmutatta, mennyire ki vagyunk szolgáltatva a természet erőinek. Az elbizakodottságban a körülmények meg tudnak rendíteni minket. Meg kellene, hogy rendítsenek minket. A reményünket nem veszítjük el, hiszen bízunk Istenben, de megrendülten tekintünk a világba.
A hálaadás történetét kifejtve az érsek elmondta, hogy a kinyilatkoztatásban már az Ószövetség is megmutatja a hála fontosságát. Elég a zsoltárokat megnézni, és máris össze tudjuk állítani a Szentmisében megénekelt dicsőség énekünket. Maga Jézus is magatartásában hálaadó lelkületű volt. Nagy hálaadása az utolsó vacsora volt, valamint a kereszt, ahol végbevitte az Atya akaratát és az emberek megváltásának művét. Jézus még az embereknek is tudott hálás lelkületet mutatni. Amikor leült szomjasan, fáradtan Jákob kútjánál a szamariai asszony merített neki vizet, melyre Jézus hálája az lett, hogy olyan dolgokat osztott meg az asszonnyal, melyet az apostoloknak csak a későbbi időkben tanított meg. Egy másik alkalommal, a leprás Simon házában egy asszony keleti szokás szerint nárdusz olajat öntött Jézusra. Az apostolok zúgolódására kifejtette háláját, amikor ezt mondta: „amíg csak hirdetik az evangéliumot, erre a tettére emlékezni fognak.” Az ember ugyanis szeretné megörökíteni magát az utókornak. Az apostolok is ezt a hálás lelkületet tanulták meg.
Beszéde következő részében a napi evangéliumról beszélt Balázs érsek, mely az Eucharisztikus beszéd végéből vett részlet volt. Jézus az élet kenyerének hívta magát, melyet sok ember nem tudott elfogadni. Elfordultak tőle. Egyre többen. Nem az ő gondolkodásuknak felelt meg, amit az Úr tanított. Már félő volt, hogy a tizenkettő is el akar menni. Amikor Péter azt mondja, hogy „nálad vannak az örök élet igéi”, akkor ezzel Péter burkolt hálaadása is megszólal. Ezek a szavak a ma emberének is szólnak. Hová mennénk? Sokan más utakat választanak. Elmennek a hírnév útján, a gazdagság útján, az erkölcstelen élet útján, mondhatjuk a tékozló fiú útján. De előbb utóbb már a sertések eledele is osztályrészük lesz, és összetörve, megalázva döbbennek rá, hogy vissza kell térni az Atyai házba. Nekünk nincs más utunk, nincs más alternatívánk, nincs más lehetőségünk, mint a hitünk Jézus Krisztusban. A hitetlenség önmagában büntetés. Boldog az, aki tudja, hogy a hit kegyelem, ajándék, amiért mindig hálásnak kell lenni. A hálás lelkületű emberek boldogok, az elégedetleneknek semmi sem jó, soha nem boldogok.
Beszéd végén azt a feladatot adta a főpásztor a jelenlévőknek, hogy ne múljék el nap, hogy hálát ne adnánk. Felidézte a görög katolikus liturgia szép szavát: „Tieidet a tieidből néked ajánljuk fel, mindnyájunkért és mindenekért.”
A Szentmise végén megáldották a terményeket, valamint a két lobogót, melyre a jubileumi felkészülés jelképét helyezték el. Ezután kezdetét vette a színpompás, gondosan előkészített körmenet. A gyermekek virágból készült rózsafüzért vittek, a felnőttek a föld terményeit. Megjelentek az egyházközség csoportjai, lobogói, a fiatalok, és idősek, valamint a családok. A körmenetben nem voltak bámészkodók, hanem mindenki belül volt, részévé vált a hálaadásnak. Az ének egyöntetűen hangzott, s a templomhoz közeledve felcsendültek az ősi hálaadó himnusznak a Te Deumnak hangjai, melyre a közösség visszatért a templomba, ahol az ünnepet érseki áldás zárta. A Szentmise után pedig a termények megkóstolása következett és a beszélgetéssel, jókedvvel teli együttlét, mely irigylésre méltóvá teszi ezt az ősi települést.
Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye